Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

 Myrtille verses naplójába 

 

Íme az Ikrek hava fájón szép prózájába beillesztett, címtelen kis vers:

Péntek. Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szívemben és

elég egy könnyű rebbenés

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt.

 

Kivételes eset mindig előfordulhat. S habár ez a hely Apámról szól, Apám versei, emlékei, érzései, fordításai, dolgai kerültek, s kerülnek lassacskán ide fel, most mégis Radnóti pár sorával szeretnék Myrtille versnaplójához csatlakozni.

Ha egyetlen verset választhatnék. az  „én” Radnótim a Sem emlék, sem varázslat lenne. De már felkerült a naplóba…

Mióta Myrtille kedvesen hívott, csatlakozzak magam is, azóta motoszkál bennem, mi az, ami mégis pont ide illik ? Nem is volt nehéz megtalálni…

  

 

SZAHARAI KÉPESLAPOK

 

Fény, szél és tavasz: ez volt Laghouat.

Sétáltunk csak a pálmafák alatt,

gondtalanul, nevetve nagyokat.

Az utca népe tarka forgatag,

színes szőnyegek és fehér falak

- az ég fényei elvakítanak.

Nincs vágy, nincs emlék, nincs akarat,

lustán megáll az álmos pillanat.

Nekünk mennünk kell. Boldog, ki marad.

 

Homok, pálmafák, tevekaraván.

Sziklák, örök nyár, örök délután.

Aztán hirtelen, egy kanyar után

kéken és fehéren feltűnt Berriane.

 

Biblikus táj ez: nyájak, pásztorok,

az alfafű s a végtelen homok.

Mi rohanunk, nyugtalan vándorok

- fejünk felett idegen csillagok.

 

Képre kép villan, sorra váltja a

színeket a laterna magica:

Berriane, Beni Isguen, Ghardaïa, Bou Noura.

Széttört tükrök. Emlékek halmaza.

 

 

 ORSIKA A BALATONNÁL

 

Anyucival egész héten

a Széchenyi utcát nézem,

de van program hét végére:

kirándulunk Kenesére.

 

Kenesén már kora reggel

a madarak dala kelt fel.

Fenn a fákon száz meg száz

sárgarigó fuvoláz –

csupa dal a kert, a ház.

 

Ha kinyitom a szemem,

harmat csillog a gyepen,

ameddig a szemem lát

- s anyu hozza a teát.

 

Anyucinak sok a dolga,

vásárolni megy a boltba

és vesz mindent ami kell,

ez engem is érdekel.

És ha nincs más dolgom éppen,

szívesen el is kísérem.

 

Ebéd előtt nagyapával

sétálok egy jó nagyot,

hazatérünk sok virággal,

amit Maminak hozok.

 

Ott a sarkon a bozótban

rengeteg a vadmimóza,

le is tépek három szálat:

elviszem a Ciluskának.

 

Hogyha ízlett az ebéd,

szundikálok kicsikét,

szempillámra pilleszárnyon

libben rá az arany álom.

 

A délután csudajó,

fürödni visz nagyapó,

sárga gumicsónakom

ringatja a Balaton.

 

Jámbor kutya mindig álmos,

nincs kedve az ugatáshoz,

de ha csirkecsontot kap,

farkcsóválva ropogtat.

 

A víz felett a sirály

suhan, lebeg, fel-le száll.

Ragyog még a napsugár

s nádon a szél muzsikál.

 

Hűvösödik, lenn a parton

lopakodik már az alkony.

Megnyúlnak már mind az árnyak,

a réten a szél feltámad.

 

Pelyhekben hull a homály,

tücsök cirpel, dala száll

és a nagy sötéten át

szól a béka-szerenád.

 

Fellibeg a hold az égre,

csillag villog a sötétbe,

kiságyában puha párna

s álom vár az Orsikára.

 

Nagyon messze még a nyár,

hisz nincsen csak február,

de én már azt álmodom,

hogy vár rám a Balaton.

REGGELI IMÁDSÁG

 

Lásd, felvázolta már a láthatárra

a hegyek vonalát a pirkadat,

szobámból surran, ím, az éjjel árnya,

derengenek a jólismert falak,

olszlik az álom zavaros világa

és visszatér a száműzött tudat.

Te még alszol, az álom árja ellep,

feledtél vágyat,bánatot, szerelmet.

 

Az én szívemben lassan felremegnek

dadogva a dédelgetett szavak

s melengetve, mint takaród a tested,

szelíden-halkan megszólítanak.

Mint gyerekkori, régi ima, reszket

szívemben a rorátés áhítat

és míg a nap kel és oszlik az éjjel.

így szólongatlak szívem szép hitével:

„Üdvözlégy nékem feleségem, párom,

ki áldott vagy az asszonyok között,

dajkáljon szelíd anyaként az álom

és béke lengjen hunyt pillád mögött.

Az ébredésed, kedves, egyre várom,

mert véled életembe költözött

a szeretet, amelyben hajdan hittem

és ott fénylik hűséges szemeidben.

 

Felvillannak a friss hajnali fények,

az új nap itt áll, ím, a küszöbön.

Ki benned hisz csak, adj erőt szívének

s én elviselem könnyen, bármi jön.

Megtanultam, hogy mégis szép az élet

s e tanulságot néked köszönöm.

Maradj meg mindig, életemnek párja,

az én világom szép világossága.

EPIGRAPHE

 

Elillan az álom, a dal tovaszáll, tovalibben

s honnan a szó zendült, hallgat a gyermeki táj.

Messzesuhannak az évek a fénytelen égen,

illan az illat, alél s halkul a régi románc.

Ellobbannak a lángok, a lányok, az ifjú szerelmek

és mit a vers őriz: hűlt pora, holt hamu csak.

 

 

 

TÉLI ÉJSZAKA

 

A téli fák most, tele zúzmarával,

májust álmodnak künn az udvaron.

Szobám hideg, szívemben nincs vidám dal,

- a fagy csikorgó léptét hallgatom.

 

Oly messze vagy most, olyan messze, drágám!

Bár foghatnám meg hűs gyerekkezed…

Milyen álom hulláma ringat árján?

Bezárult ablak két lehunyt szemed.

 

Foghatnám bár a sorsot vallatóra!

A csillagok megőrzik titkukat.

Az életemet csak szerelmed óvja

s nélküled nem jó, csak a föld alatt.

 

Az őrült, akit rögeszméje éltet,

hihet csak úgy, ahogyan benned én.

Nem mondom már sohasem hogy sötét lett,

míg van az éjben pislanásnyi fény.

 

Tudom szívem, hogy most hiszek utolszor

s halálomig kell tartson ez a hit.

Kijut nekem a jóból és a rosszból,

de hiszek – s hiszem: hitem üdvözít.

 

Mint gyökerükben künn a zúzmarás fák:

szívemben őrzöm szép tavaszunk álmát.

SZONETTEK NACIRIÁHOZ

 

18.

 

HAMMADITA RÓZSA

 

Naciria, királyok menedéke,

Gouraya lánya, tenger gyöngyszeme,

te voltál hajdan, mondd, a szépek szépe,

El Mansournak illatos jegyese?

 

Hadd szóljak hozzád, szép arcodra nézve,-

mit elcsúfít az idő sebhelye,

hogy szólván a vers szépséged idézze

s ne látsszék rajta a kor szemete?

 

Hogy sirassalak, hammadita rózsa,

ki itt fekszel mocskosan, megtiporva,

gyalázatodban is szépségesen

 

- olyan szépen, hogy zaklatott szívem

a fájdalom szinte marokra fogja,

mint réges-rég egy kamasz-szerelem…

  

19.

 

HANYATLÓ CSILLAG

 

Hová lettek tündöklő palotáid

s minden, amit itt szellem alkotott?

Dicsőségednek már csak romja látszik,

sorsod csillaga hanyatlón ragyog.

 

Hová lettek a költők és tudósok

és El Mansour, a bölcs fejedelem?

Kalózok törnek rád s vad martalócok,

bordélyház várt rád, nem a szerelem.

 

Utcáidon kalmárok és kufárok

s az ember-névre nem méltó tömeg,

szájukból ömlik szitok és az átok,

 

hiába szól az ajkuk szálemet.

Hamis próféták torzított Koránja

hódít s készül a vakhit orgiája…

  

20.

 

BABYLON VIZEINÉL

 

Naciriám, lásd, így lettünk mi társak,

költőd lettem, ki hozzád menekült,

mert megtiportak, százszor megaláztak

- s hogy hittem, az a hitembe került…

 

Sorsod vizsgálva, saját sorsom látom:

emeltem én is, hajdan palotát

- és kardot is, mikor vélt igazságom

kétségbe merte vonni a világ.

 

S most itt állok, kifosztva, megtiporva,

ötvenhat évem üszkös romjain,

s vádlón nézek, mint te, a csillagokra:

 

hová is lettek boldog napjaim?

Siratom sorsod: sorsom siratom

és hallgatom, hogy zúgnak Babylon

 

vizei és hogyan jajgat a szél.

Agg próféták látomása kísér.

 

30.

 

BÉJAIAI ARABESZKEK

 

A szélsöpörte alkonyati égre

denevér rajzol arabeszkeket.

Tétovázik a lélek, hogy megértse:

a kusza rajzok mit jelentenek?

 

Kamaszkorom kihűlt romantikája,

látod, hulló csillagnak bizonyult.

Hadrendjeinket a kor szétzilálta

s devalválódik immáron a múlt.

 

Szégyen látni a század homlokán a

művészet talmi s bárgyú blöffjeit

s hogy a hatalom és politikája

 

minden igazat keresztre feszít.

Van-e még, ami a sorsot megkísértse?

Csillagot láttál – nézz a gyertyafénybe.

A távolból. Ez lett az előző bejegyzés címe.

Mert újra, mint már annyiszor, megérintett egy feledésbe merülő barátság kimondhatatlanul szép emléke.

Apám Tübingenben járt, 1980-ban, a számára oly kedves Alba Regia Táncegyüttessel. Az ott íródott vers egyik példánya postára került.

(aki ismerte, tudja, bizony mindenből sok-sok, számolhatatlanul sok példány készült azon a kopogós öreg Continentalon, indigókkal persze. Az indigók, írógépek, gép/írásos papírok kora is elveszett a távolban?! Kár.)

Nos, a levélre Pécsett született is nyomban a válasz.

Most, kettőezerkilencben ez a két egymásra felelő vers, a lelkemnek oly kedves, régről, "von der Ferne"  felidézett hangulat éppen ideillik, hosszú szünet után, a blog évkezdésére. Mert ha a távolból is, de mindig segít a múlt. Folytatni.

  

Kedves Jancsi,             Pécs, 1980.júl.29.

  

köszönöm leveledet, nagyon-nagyon örültem neki… s egyben

ígérem, hogy nem leszek rest tisztességesen válaszolni rá.

Eddig csak egy gyors „return”: egy nagyon szép kis verset

olvastam az imént, sajnos, németül íródott; így, hogy meg-

értsem, le kellett fordítani magyarra….

  

MESSZIRŐL *

 

Neckarnak partján Rád gondolok én.

Könnyű léptekkel jön a szótlan éj.

Messziről harangok zúgnak alája

mint ifjúkorunk melódiája.

 

Csöndben csobog a víz, alig mond szót

- de értem már a bölcs öreg folyót.

Madárszó röppen, fájón szíven üt

- és bíbor rózsák nyílnak mindenütt.

  

               Sokszor csókol Benneteket:

                                           Laci

  

 

 

 

VON DER FERNE

 

Am Neckar-Ufer hab’ ich Dein gedacht.

Mit leichten Schritten kam die dunkle Nacht

und Glocken tőnten von der Ferne, wie

aus Jugendjahren eine Melodie.

 

Der Fluss murmelte  monoton

- und ich verstand die alte Weise schon.

 

Irgendwo sang noch eine Nachtigall

- und rote Rosen waren überall…..

 

Tübingen, 1980.