Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

SOUVENIRS D’ALGÉRIE

Souvenirs d’Algérie:
chateaux de rèverie.
La brume et la pluie
les ont tous détruit…

29

Minden, miről tanúságot tettem,
elrendeződik lassan, összeáll,
képpé s képletté alakul köröttem
az emlék-halmaz, zsúfolt példatár.

Amiben hittem és amit szerettem,
mint csillagkép az égen, úgy ragyog
- miért kell hát, hogy én, hívő, hitetlen
szóval köszöntsem az alkonyatot?

Miért kell, mondd, hogy megfeszítve lássam,
mi megválthatott volna, hitemet?
Tüzes trónuson, máglyán, látomásban

perzselődöm – s nem menekülhetek.
Hulló csillagok kora ez a század.
A költő is csak a pusztába kiálthat.

 

A HAMMADA VÁNDORA

Járom múltamnak hammadáit
Utat tévesztett rég a lábam
Kősivatag   Kihalt a táj itt
Elvesztem már e Szaharákban

Nem járnak erre karavánok
Lázak kergettek azért hittem
Délibábot is alig látok
Szomjanhalt itt már minden isten

Oázist lelni nincs reményem
hogy felejtsem a szomjúságot
Felettem keselyűk az égen
S nyomomban járnak a sakálok

A LA RECHERCHE…

Tizenhat éve! Elnézem a tájat:
az is, szívem is sokat változott.
mint vak gyermek az örökös homályban:
széthullt emlékek után kutatok.

Felhők vonulnak el a szemhatáron,
mögöttük kéklő hegyek ködlenek.
Utolsó randevúra hívlak, ifjúságom,
- utoljára idézem képedet.

Emlékeink belepnek, mint a sziklát
a hangtalanul növekvő moha.
Ki talál ki az évek dzsungeléből?
A visszhang kondul: senki – és: soha.

Itt fenn a csúcson még minden a régi,
a sziklák, a fenyők, a régi pad.
Miről álmodtál lázongó szívem, te,
az elsuhant tizenhat év alatt?

Konok szigorral vallatom a tájat:
az ifjúság tán még itt rejtezik,
- de a hegyi szél időtlen zúgása
ma sem súgja meg sorosom titkait.

 

Dömörkapu, 1962.júl.20. reggel 6

PSALMUS MATUTINUS

Ó áldottak a reggelek
s ki tejjel és teával
köszöntesz engem, asszonyom,
megvirradó szép arcodon
sok régi-régi hajnalom
friss gyantaillatával!

Hogy álmaidból visszatérj,
mindennap egyre várom:
sok meghitt holmink hunyorog,
megvillannak a bútorok
és felderengő mosolyod
szétömlik a szobánkon

- s így reggel vígan indulok
a pimasz sors elébe,
hisz mindennapos gondokon
túl ott ragyog vigasztalón:
van otthonom s van asszonyom
és válasz sok miértre –

Jöjj hát felém! A hajnalok
kék glóriája átfon -
Te adsz erőt a földi lét
hitvány kalandját tűrni még
s a messzi múltak mézízét
kínálod nékem szádon.

ELSŐ HÓ

A fagy sikongat: éles, messzehangzó
kiáltás leng a téli tájon át,
az ég boltjára ráfagy a harangszó,
galambraj, mely nem leli otthonát.

Eláll a szél s a csöndes éjszakában,
hol törött szárnnyal hullik le a szó,
nagy pelyhekben, derengőn és puhábban,
mint becéző csók, hullni kezd a hó.

A sűrű éjben minden mozdulatlan
s a zengőhangú árnyas, mély kutakban
a víz színén a csillag sem remeg.

Bűvölten állsz s azt súgod: première neige,
szívedben kósza emlék s kusza érzés,
mint ódon dallam, fel-felzengenek.

A KÓBORLÓ SZONETTJE

Tapostam bérceket és utak árkát,
bolyongtam szerteszét, szabadon, hontalan,
a hűvös szellő berzenkedve járt át
s dalom zümmögtem én, vidáman, egymagam.

Nem féltem a kihunyó fénysugártól,
a felkelő nap volt szimbólumom
s hol árnyas erdőn boldog csalogány szól
utánam nem maradt epedő rajzú nyom.

S bár bebolyongtam minden horizontot,
kóbor hajót, nem várt sehol nyugodt rév,
míg végre nálad, kedves, megpihentem.

Nem voltam sehol és soha boldog,
de most minden utam emléke ott ég
varázsos fényű két sugár szemedben.

LA NUIT D’HIVER AU PORT DE BÉJAIA

Au-dessus des eaux profondes
secretes et taciturnes,
la lune vagabonde
illumine toutes les urnes
du silence et les ondes.

Dans la nuit amere,
camouflée par la brume,
comme papillons legeres,
flirtant avec l’écume,
voltigent le réverberes.

Amerrit l’amertume:
c’est le mythe de la mer…

Bloglabdát kaptam Flórától: mitévő is legyek?

Apa blogjába hogy írhatnám az én filmjeimet?! Vagy mégis? A közösekről, az együtt látott, együtt átélt, mély érzelmeket felszabadítókról, vagy épp az együtt könnyesre nevetősekről lehetne ehelyütt is megemlékezni? Gyűjtögettem tehát gondolatban az emlékmorzsáimat. (sorolom is mindjárt, mire jutottam.) Közben mégis ott bújt bennem a sejtés, jobb volna Tőle idézni. Csak pici idő kell és fel a padlásra, hogy dobozban, mappában, füzetben, dossziéban, ki tudja hol is, de ráleljek filmről szóló versre, cikkre, fióknak írt, vagy újságba szánt szösszenetre. S lőn. J Nem is egy, három. Apám, a grafomán, az örök lázadó, szónak, szövegnek rabja, írógépének hű (és szélsebes) kopogtatója most sem okozott csalódást. Írt hosszan, még évtizedes távolságból is keserűn egy „Láz” c. dokumentumfilmről, még terjedelmesebben a Berlin Alexanderplatz tévésorozatról (mivel rátaláltam, muszáj lesz beírnom ide is – bárcsak olyan szélsebesen gépelnék! …)

A közös filmjeink sora oly’ hosszú, csak sebtében készítek hézagos listát belőlük: az Óz, a nagy varázsló az első, mi is lehetne más!, az a réges-régi, Judy Garlandos, fekete-fehér. A hetényi moziban aztán annyi filmet láttunk együtt, volt, hogy vasárnap a délutánitól az esti előadásig egyhuzamban moziztunk. Falunk hatvanas évekbeli, „Zengőgyöngye” filmszínházának repertoárja, Fekete tulipán, Jean Marais kosztümös filmekben, később pedig a Fantomas sorozatban. Az algériai években is szívesen és sokszor néztünk filmeket – dereng egy félelmetes múmiás, no meg az első James Bondok. Egy, a sugárfertőzött föld rémképével kapcsolatosra is emlékezem, „ A nap, amikor a halak kijönnek a vízből”- talán ilyesmi címe volt. Középiskolás koromtól már ritkábban mentem Apával moziba, a Hair-t, az Eper és vér-t, a Száguldó motorosokat nem vele láttam. De a Csillagok háborúja a mai napig vele közös élményem marad. Hogy neki mik is lehettek a legmeghatározóbb, legkedvesebb filmjei? A Fekete Orfeusz, az Egy férfi és egy nő, a Vivre pour vivre Candice Bergennel, a Zsivago?- csak találgatom.
Kár, hogy Amélie Poulin csodálatos életét nem láthatta. Mert ezt tudom, nagyon szerette volna...

No és írt Apa a Száll a kakukk fészkéről is. Most ezt az írását teszem fel ide, verssel is kiegészül, fordítással úgymond, bár erős a gyanúm, hogy Jean-Francois Chassaigny, az Aragon tanítvány után hiába is nyomoznánk….Íme:

A KAKUKK-SZÓ VISSZHANGJA

Világszerte, így hazánkban és városunkban is nagy sikere van a Ken Kesey regényéből készült filmnek. Az alkotás mindenfelé vitákat kavar: kritikusok hadakoznak értelmezési lehetőségeiről – és a közvélemény állóvizében is továbbgyűrűzik a belévetett probléma kövének hulláma. Kétségtelen, hogy a szélsőséges helyzet, a nem-típusos jellemek felsorakoztatása nem csak korunk orvostudományának egyes általánosan elfogadott, de vitatható értékű és hatású területeit teszik bírálhatóvá. Érezzük: többről van szó. A könyv és a film nem egyszerű látlelet csupán. Vádirat: a betegségek kórokainak nyomozása. Szimbolikája egyértelmű: az elnyomás, a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a túlhaladott társadalmi rend kíméletlen merevsége deformálja, eltorzítja a szabadságtól megfosztott ember jellemét, beteg szándékokat, beteg sorsokat szül.

A regénynek és a filmnek nagy irodalmi visszhangja támadt. Az alábbiakban a kiváló kommunista költő, Louis Aragon egyik tanítványának a film ihletése nyomán írt versét közöljük magyar fordításban.

 Jean-Francois CHASSIGNY: Le coucou s’envole

SZÁLL A KAKUKK...

Rácsai mögött a neurózisoknak
a szótlanság ver bilincset reánk
Megaláztak és megszomorítottak
Már átokra sem nyílik a szánk

Depressziókkal hálunk évek óta
Kísértenek lidércek mániák
Reánkrakódott a szolgaság mocska
és dadogunk sok unt litániát

A kenyerünk a kiszolgáltatottság
alázat lett immár az italunk
Hová is tűntél szép angyal szabadság
Magunkénak már sosem mondhatunk

Aki még szólhat már a tettre gyáva
Megbénult már a kéz a gondolat
Ó bátor szívek szép vértanúsága
Mivé is lett a híres akarat

Csak szimbólumok nyelvén szólhatunk
de van-e még aki érti a szót
Hisz kibicsaklik minden mondatunk
s letagadják a kézzel foghatót 

Lassan körénk nő a reménytelenség
mint fán a kéreg mint az évgyűrűk
Aki azt várja csak hogy hitegesség
az már csak állja Vissza sose üt

Csordává nőtt az emberek magánya
Szabadulásra hol van még remény
Tűzoszlopok Csipkebokor varázsa
Szeretném tudni hogy mért éltem én

Amíg nem dobbant ez a szív utolsót
amíg nem reccsent végsőt az agyam
ki kell hogy mondjam a megtagadott szót
Holtom után sem adom meg magam.

Angiolo Silvio NOVARO : I doni

AZ AJÁNDÉKOK

Tavasz táncol a küszöbön,
ajtódon halkan bekopog.
Elmondanád hogy mit hozott?

                        Pillangók víg füzéreit,
                        csengettyűző pici szulákot
                        és szórva színes szirmait
                        rózsát s rengeteg vadvirágot.

A daloló nyár errejön,
ajtódon vígan bekopog.
Elmondanád hogy mit hozott?
Háncsból font könnyű kosarában

                        bársonyos, szőke kajszikat,
                        fénylő cseresznyét garmadával,

Az ősz sóhajtva beköszön,
Ajtódon sírva bekopog.
Elmondanád hogy mit hozott?

                        Az ősz bíbor bogyóit hozza,
                        tar ágat, üres fészkeket
                        s ősz szálait hajadba fonva
                        hullat sok fonnyadt levelet.

A tél is jön már remegőn,
Ajtódon fázósan kopog.
Elmondanád hogy mit hozott?

                        Tuskókat, rőzseköteget,
                        kismadarat, mely megfagyott
                        szállingózó hópelyheket
                        s ezer villogó jégcsapot.

Anyácskád is jön nevetőn
és mosolyogva bekopog.
Elmondanád hogy mit hozott?

                        Elhozta szép, piros szívét
                        s leteszi lábaid előtt.
                        Virág díszíti közepét
                        - de alszol s meg se látod őt.