Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

Angiolo Silvio NOVARO : I doni

 

AZ AJÁNDÉKOK

 

Tavasz táncol a küszöbön,

ajtódon halkan bekopog.

Elmondanád hogy mit hozott?

                        Pillangók víg füzéreit,

                        csengettyűző pici szulákot

                        és szórva színes szirmait

                        rózsát s rengeteg vadvirágot.

 

 A daloló nyár errejön,

ajtódon vígan bekopog.

Elmondanád hogy mit hozott?

Háncsból font könnyű kosarában

                        bársonyos, szőke kajszikat,

                        fénylő cseresznyét garmadával,

 

 

Az ősz sóhajtva beköszön,

Ajtódon sírva bekopog.

Elmondanád hogy mit hozott?

                        Az ősz bíbor bogyóit hozza,

                        tar ágat, üres fészkeket

                        s ősz szálait hajadba fonva

                        hullat sok fonnyadt levelet.

 

A tél is jön már remegőn,

Ajtódon fázósan kopog.

Elmondanád hogy mit hozott?

                        Tuskókat, rőzseköteget,

                        kismadarat, mely megfagyott

                        szállingózó hópelyheket

                        s ezer villogó jégcsapot.

 

Anyácskád is jön nevetőn

és mosolyogva bekopog.

Elmondanád hogy mit hozott?

                        Elhozta szép, piros szívét

                        s leteszi lábaid előtt.

                        Virág díszíti közepét

                        - de alszol s meg se látod őt.

SZÁZSZOR SZÓLITLAK

 

Lódítanám az idő kerekét:

repüljetek, ti cammogó napok!

A horizonton kifeszült az ég:

valamit én is még várni tudok.

 

Mióta élek, mindig vártam én.

Valamit vártam. Talán csodát.

Az álmos idő rozsdás tengelyén

jeltelen gördült év évre tovább.

 

Porbafúltatok sorra, álmaim,

ti hajdan büszke sólyommadarak.

Rekviemetek néhány suta rím,

- nem maradt hit, nem maradt akarat.

 

Kavicsok közt a porban matatok,

Fakult emlékek között kutatok,

Ujjaim közt elperegnek a napok

Mint homokórán a finom homok.

 

Görcsös kezekkel markolok feléd,

százszor szólítlak kedves neveden:

rajzold fel újra létem szép ívét

a horizontra, kedves gyermekem!

 

Kicsi csillag, csillogj csak!

ó, ha tudnám, hogy mi vagy…

Magosan a föld felett

 

 

Ha a tüzes nap leszállt

a fénye már nem süt le ránk:

gyújtsd fel pici mécsesed

s ragyogd be az éjeket.

 

Vándorokra éj ha száll,

vezetőjük e sugár:

látják az út merre megy

s áldják pisla fényedet.

 

Mélykék égen őrködsz fönn

és átsütsz a függönyön.

Nem hunyod le a szemed,

amíg a nap fel nem kelt.

 

Vezessen e pici fény,

ha sötétben járok én

- bár nem tudom, hogy mi vagy:

pici csillag, csillogj csak!

 Myrtille verses naplójába 

 

Íme az Ikrek hava fájón szép prózájába beillesztett, címtelen kis vers:

Péntek. Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szívemben és

elég egy könnyű rebbenés

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt.

 

Kivételes eset mindig előfordulhat. S habár ez a hely Apámról szól, Apám versei, emlékei, érzései, fordításai, dolgai kerültek, s kerülnek lassacskán ide fel, most mégis Radnóti pár sorával szeretnék Myrtille versnaplójához csatlakozni.

Ha egyetlen verset választhatnék. az  „én” Radnótim a Sem emlék, sem varázslat lenne. De már felkerült a naplóba…

Mióta Myrtille kedvesen hívott, csatlakozzak magam is, azóta motoszkál bennem, mi az, ami mégis pont ide illik ? Nem is volt nehéz megtalálni…

  

 

SZAHARAI KÉPESLAPOK

 

Fény, szél és tavasz: ez volt Laghouat.

Sétáltunk csak a pálmafák alatt,

gondtalanul, nevetve nagyokat.

Az utca népe tarka forgatag,

színes szőnyegek és fehér falak

- az ég fényei elvakítanak.

Nincs vágy, nincs emlék, nincs akarat,

lustán megáll az álmos pillanat.

Nekünk mennünk kell. Boldog, ki marad.

 

Homok, pálmafák, tevekaraván.

Sziklák, örök nyár, örök délután.

Aztán hirtelen, egy kanyar után

kéken és fehéren feltűnt Berriane.

 

Biblikus táj ez: nyájak, pásztorok,

az alfafű s a végtelen homok.

Mi rohanunk, nyugtalan vándorok

- fejünk felett idegen csillagok.

 

Képre kép villan, sorra váltja a

színeket a laterna magica:

Berriane, Beni Isguen, Ghardaïa, Bou Noura.

Széttört tükrök. Emlékek halmaza.

 

 

 ORSIKA A BALATONNÁL

 

Anyucival egész héten

a Széchenyi utcát nézem,

de van program hét végére:

kirándulunk Kenesére.

 

Kenesén már kora reggel

a madarak dala kelt fel.

Fenn a fákon száz meg száz

sárgarigó fuvoláz –

csupa dal a kert, a ház.

 

Ha kinyitom a szemem,

harmat csillog a gyepen,

ameddig a szemem lát

- s anyu hozza a teát.

 

Anyucinak sok a dolga,

vásárolni megy a boltba

és vesz mindent ami kell,

ez engem is érdekel.

És ha nincs más dolgom éppen,

szívesen el is kísérem.

 

Ebéd előtt nagyapával

sétálok egy jó nagyot,

hazatérünk sok virággal,

amit Maminak hozok.

 

Ott a sarkon a bozótban

rengeteg a vadmimóza,

le is tépek három szálat:

elviszem a Ciluskának.

 

Hogyha ízlett az ebéd,

szundikálok kicsikét,

szempillámra pilleszárnyon

libben rá az arany álom.

 

A délután csudajó,

fürödni visz nagyapó,

sárga gumicsónakom

ringatja a Balaton.

 

Jámbor kutya mindig álmos,

nincs kedve az ugatáshoz,

de ha csirkecsontot kap,

farkcsóválva ropogtat.

 

A víz felett a sirály

suhan, lebeg, fel-le száll.

Ragyog még a napsugár

s nádon a szél muzsikál.

 

Hűvösödik, lenn a parton

lopakodik már az alkony.

Megnyúlnak már mind az árnyak,

a réten a szél feltámad.

 

Pelyhekben hull a homály,

tücsök cirpel, dala száll

és a nagy sötéten át

szól a béka-szerenád.

 

Fellibeg a hold az égre,

csillag villog a sötétbe,

kiságyában puha párna

s álom vár az Orsikára.

 

Nagyon messze még a nyár,

hisz nincsen csak február,

de én már azt álmodom,

hogy vár rám a Balaton.

REGGELI IMÁDSÁG

 

Lásd, felvázolta már a láthatárra

a hegyek vonalát a pirkadat,

szobámból surran, ím, az éjjel árnya,

derengenek a jólismert falak,

olszlik az álom zavaros világa

és visszatér a száműzött tudat.

Te még alszol, az álom árja ellep,

feledtél vágyat,bánatot, szerelmet.

 

Az én szívemben lassan felremegnek

dadogva a dédelgetett szavak

s melengetve, mint takaród a tested,

szelíden-halkan megszólítanak.

Mint gyerekkori, régi ima, reszket

szívemben a rorátés áhítat

és míg a nap kel és oszlik az éjjel.

így szólongatlak szívem szép hitével:

„Üdvözlégy nékem feleségem, párom,

ki áldott vagy az asszonyok között,

dajkáljon szelíd anyaként az álom

és béke lengjen hunyt pillád mögött.

Az ébredésed, kedves, egyre várom,

mert véled életembe költözött

a szeretet, amelyben hajdan hittem

és ott fénylik hűséges szemeidben.

 

Felvillannak a friss hajnali fények,

az új nap itt áll, ím, a küszöbön.

Ki benned hisz csak, adj erőt szívének

s én elviselem könnyen, bármi jön.

Megtanultam, hogy mégis szép az élet

s e tanulságot néked köszönöm.

Maradj meg mindig, életemnek párja,

az én világom szép világossága.

EPIGRAPHE

 

Elillan az álom, a dal tovaszáll, tovalibben

s honnan a szó zendült, hallgat a gyermeki táj.

Messzesuhannak az évek a fénytelen égen,

illan az illat, alél s halkul a régi románc.

Ellobbannak a lángok, a lányok, az ifjú szerelmek

és mit a vers őriz: hűlt pora, holt hamu csak.

 

 

 

TÉLI ÉJSZAKA

 

A téli fák most, tele zúzmarával,

májust álmodnak künn az udvaron.

Szobám hideg, szívemben nincs vidám dal,

- a fagy csikorgó léptét hallgatom.

 

Oly messze vagy most, olyan messze, drágám!

Bár foghatnám meg hűs gyerekkezed…

Milyen álom hulláma ringat árján?

Bezárult ablak két lehunyt szemed.

 

Foghatnám bár a sorsot vallatóra!

A csillagok megőrzik titkukat.

Az életemet csak szerelmed óvja

s nélküled nem jó, csak a föld alatt.

 

Az őrült, akit rögeszméje éltet,

hihet csak úgy, ahogyan benned én.

Nem mondom már sohasem hogy sötét lett,

míg van az éjben pislanásnyi fény.

 

Tudom szívem, hogy most hiszek utolszor

s halálomig kell tartson ez a hit.

Kijut nekem a jóból és a rosszból,

de hiszek – s hiszem: hitem üdvözít.

 

Mint gyökerükben künn a zúzmarás fák:

szívemben őrzöm szép tavaszunk álmát.

SZONETTEK NACIRIÁHOZ

 

18.

 

HAMMADITA RÓZSA

 

Naciria, királyok menedéke,

Gouraya lánya, tenger gyöngyszeme,

te voltál hajdan, mondd, a szépek szépe,

El Mansournak illatos jegyese?

 

Hadd szóljak hozzád, szép arcodra nézve,-

mit elcsúfít az idő sebhelye,

hogy szólván a vers szépséged idézze

s ne látsszék rajta a kor szemete?

 

Hogy sirassalak, hammadita rózsa,

ki itt fekszel mocskosan, megtiporva,

gyalázatodban is szépségesen

 

- olyan szépen, hogy zaklatott szívem

a fájdalom szinte marokra fogja,

mint réges-rég egy kamasz-szerelem…

  

19.

 

HANYATLÓ CSILLAG

 

Hová lettek tündöklő palotáid

s minden, amit itt szellem alkotott?

Dicsőségednek már csak romja látszik,

sorsod csillaga hanyatlón ragyog.

 

Hová lettek a költők és tudósok

és El Mansour, a bölcs fejedelem?

Kalózok törnek rád s vad martalócok,

bordélyház várt rád, nem a szerelem.

 

Utcáidon kalmárok és kufárok

s az ember-névre nem méltó tömeg,

szájukból ömlik szitok és az átok,

 

hiába szól az ajkuk szálemet.

Hamis próféták torzított Koránja

hódít s készül a vakhit orgiája…

  

20.

 

BABYLON VIZEINÉL

 

Naciriám, lásd, így lettünk mi társak,

költőd lettem, ki hozzád menekült,

mert megtiportak, százszor megaláztak

- s hogy hittem, az a hitembe került…

 

Sorsod vizsgálva, saját sorsom látom:

emeltem én is, hajdan palotát

- és kardot is, mikor vélt igazságom

kétségbe merte vonni a világ.

 

S most itt állok, kifosztva, megtiporva,

ötvenhat évem üszkös romjain,

s vádlón nézek, mint te, a csillagokra:

 

hová is lettek boldog napjaim?

Siratom sorsod: sorsom siratom

és hallgatom, hogy zúgnak Babylon

 

vizei és hogyan jajgat a szél.

Agg próféták látomása kísér.