Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

 

 

 

 

 

 

 

 

Először nem találtam otthon. Azt mondták, a falu túlsó végébe ment, motoron. Hosszúhetény hosszú község.
Ragyogó délután volt: kimentem az útra, és sétálni kezdtem a falu vége felé. Útközben majdcsak lestoppolom.
Tizenöt, húsz motor is elzúgott mellettem – de hogy melyiken ül az orvos, nem tudtam kideríteni. Ezek a hosszúhetényi géplovasok –mintha összebeszéltek volna – egyforma dresszt viselnek. Bőrsapkát, bőrkabátot. A bányászok is, meg az orvos is.
Fél óra múlva visszamentem a házba. Hát persze hogy közben hazaérkezett! De most meg Bólyba kellett rohannia orvosságért.
- Jöjjön velem! – mondta , és a hátsó ülés mutatott...
Bátran szót fogadtam. Életemben most ültem először motoron.
*
Hatalmas csomag orvossággal jöttünk visszafelé. Karil, Andaxin, Sevenal, injekciós fiolák. Micsoda lakomát csaphatna ebből egy magamfajta hipochonder!
Útközben nem sokat beszélhettünk. A szél elcsapta a szavakat.
Csak annyit mondott, hogy harminchárom éves. 1957-ig laboratóriumi főorvos volt, Székesfehérvárott. Szívizom-anyagcserével foglalkozott. Azután hazajött.
Igen, így mondta: –Hazajöttem Baranyába–
- De hát miért hagyta ott a várost?
Ezt már sokan kérdezték tőle. Barátok, pályatársak, mindenki.
- Mert Baranya a pátriám. Nevessen ki, de a honvágy húzott haza. Én magam pécsváradi vagyok, feleségem meg itt született, Hosszúhetényben.
Épp erről beszélt, amikor valaki megállította motort:
- Doktor úr! Doktor úr! A Mariska néni rosszul van!
Csak így, hogy Mariska néni…
*
- Magának van televíziója?- kérdezte, amikor kiléptünk a házból. – Mert látja, nekik van.
Már nem volt érdemes motorra ülni, tolta a gépet hazáig. És közben elmondott egy esetet.
Amikor először hívták Mariska néniékhez, a felesége figyelmeztette: legyen hozzájuk kedves, ők a falu legszegényebb emberei. Legalábbis így emlékezett rájuk: a kislányra, aki télen keménypapírt rakott a harisnyájába, mert nem telt cipőtalpra. Aztán a doktor elment hozzájuk, megvizsgálta a nénit, és végignézte a televízió esti műsorát.
- Látja, ez is vonz. – mondta. – Jönni, menni, látni: közvetlen kapcsolatot teremteni az emberekkel. A körorvos nem zárkózhat be a rendelő négy fala közé. Munkája sem a gyógyításnál kezdődik; aki így hiszi, nagyon téved. Engem az is érdekel, hogy a tanács járdát épít-e, vagy zuhanyozót? Hogy János bácsi portáján beszivárog-e a szennyvíz a kútba? Hogy a téesz felszerelte-e a védőrácsot a cséplőgépre? Mert mindez orvosi, egészségügyi probléma is.
De tovább most nem folytathatta.
*
Otthon már vártak rá.
 Rendelő falán magyar és külföldi gyógyszer-hirdetmények, színes plakátok, kartonok. A falusi orvos lakásába így tör be a nagyvilágiság. S e mondén tapéta mellett egy férfi állt, ferdén, kezét a szemére tapasztva – mint valami absztrakt kompozíción. Munka közben egy visszahajló vessző csapott az arcába, azért jött az orvoshoz.
Nem akartam végignézni a műveletet. A doktor áttessékelt a szalonba.
Lám, itt is tért hódított a nagyvilág.
A falak mentén könyvek, könyvek. Orvosi szakmunkák és verseskötetek. Puskin, Rilke, Apollinaire, Eliot. Magyarul és eredetiben.
- Szereti a verseket? – kérdeztem a visszatérő doktortól.
- Sőt – mosolygott. – magam is írtam néhányat. Valamikor bölcsésznek, tanárnak, műfordítónak készültem. Ez az egyetlen terv, amiről le kellett mondanom. Különben valamennyi ambíciómnak eleget tehettem. Mert ne higgye, hogy itt, falun, nincs lehetőség a tudományos munkára. Azt csak a süvölvény medikusok képzelik. Néhány éve Bakócán – akkor ott működtem – háromszáz iskolásgyereken vizsgáltam egy újfajta vitamin hatását az értelmi fejlődésre. A nevelőintézet lakói közül az egyik csoportnak rendszeresen adtunk tablettát, a másiknak soha. Aztán a pedagógusokkal együtt megbeszéltük a tapasztalatokat. Itt, Hosszúhetényben pedig különféle vérnyomás-csökkentő gyógyszerkombinációkkal kísérleteztem. S nagy örömömre szolgált, hogy egy pesti professzor – tőlem függetlenül – ugyanarra az eredményre jutott.
S most ő is megkérdezte, ami nálunk már olyan sablonos, mint a köszönés!
- Kér egy feketét?
Kiment, megfőzte a kávét. S mikor letette a tálcát, a homlokára csapott:
- Mit mondtam? Hogy a tanári ambícióimról le kellett mondanom? Hát ez sem igaz. Majd mindennap tartok előadást. Sőt, új oktatási formát teremtettem: a komplex-brigádot. Létrehoztam egy előadói munkaközösséget: a tsz-elnök, az agronómus, a tanácstitkár, az állatorvos és a jogtanácsos részvételével. Mindig kiszimatolom, milyen kérdések izgatják leginkább a környező falvak lakóit? Aztán összeállítjuk a témarendet, beosztjuk a körzetet és csillag alakzatban…
Hirtelen az órájára nézett:
- Sajnos, nincs több időm. Hát órakor a kultúrotthonban beszélek. Meghallgat?
Hát persze.
Megint felültünk a motorra. Micsoda száguldó riporter lett belőlem! Egon Ervin Kisch elbújhat mellettem…
*
Hogy a doktor jó előadó-e? – a cigánygyerekek mondták el helyettem...
Az első padokat húsz-huszonöt barna lurkó szállta meg, egész kis purdé-hadsereg.
Az orvos a reuma megelőzéséről beszélt, és ők – akiknek még igazán nem kell tartaniuk se csúztól, se köszvénytől, se hasonló nyavalyától – pisszenés nélkül hallgatták.

Hálából, ha majd felnőnek, bizonyára eljátsszák a doktor nótáját.

Hétfő, 1967. június 05.

A hetek óta tartó politikai feszültséget nem érzékelem. Ma reggel közlik, hogy a Közel-Keleten kitört a háború. Kölcsönös bombázások, egymásnak ellentmondó hírek a veszteségekről. Aggódva figyeljük a nagyhatalmak magatartását. A SZU az USA és a nyugati hatalmak magatartásától teszi függővé állásfoglalását. Diplomácia. A harcban álló felek kölcsönösen agresszióval és expenziv törekvésekkel vádolják egymást. Ágiékért aggódunk: még Algerben vannak. Vera reggel érkezik meg repülőgépen. U.János magatartásáról számol be. Komplikációk P. távozásával: szabadságával és a Lehtihet-jelentéssel kapcsolatban. A sürgős, életmentő beavatkozásként elvégzett műtét következtében elhunyt ötéves kisgyerek ügyében fegyelmi vizsgálat. Allouache, El Hassar és Haddam kedvezően nyilatkozik, a nagykövet is P. pártján van. A meglepetés: U.János nem megy szabadságra. Állítólag fegyelmije van és végleges távozásáig szabadságát felfüggesztették. A hírek nem hivatalosak.
Délben -1956 óta először ismét rendszeresen- a rádiót hallgatjuk. Kairót bombázzák és az EAK repülőtereit. Viszonzásul ég Haifa és bombák hullanak Tel-Avivra. A pápa kéri: nyilvánítsák Jeruzsálemet védett várossá.
Délután megérkeznek Ágiék. Előtte Verával a Veigtländer ügyében járunk a városban. Nehéz lesz elintézni!
Este újságolvasás, nagy találgatások. A luxemburgi rádió telavivi jelentésre hivatkozva közli, hogy az arab országok légiereje gyakorlatilag megsemmisült. A Le Monde a francia kommunista párt és a baloldal szakadásáról tudósít. Az újságírói zsargon a legerősebb kitételeket használja: „crétin simplificateur”. Picasso és Sartre Izrael mellett szólalnak fel. De Gaulle vár, halogat, taktikázik. Kijelenti: Franciaország a megtámadott pártjára áll. Lengyelországi útját elhalasztja. Tito az arab országokat feltétel nélkül támogatja. Az arab egység látszólag tökéletes. Az izraeli kormányba belépő új miniszterek szélsőséfesen nyilatkoznak: céljuk Palesztina bekebelezése. Ezzel csupán az arab egység malmára hajtják a vizet. A szárazföldi és a légi erők minden arab országból megindultak Izrael felé. Az éjféli hírek nem tudnak biztosat: az ellentmondó híresztelésekből nejéz kihámozni a valóságot.
Egy francia politikus nyilatkozata: „Magam már régen asszimilálódtam, de ha Izraelt liquidálják, meztelennek és sebezhetőnek érzem magam.” A szociáldemokraták szerint Izraelnek mint független államnak létezése nem is képezhet problémát.
A 6. amerikai flotta a Földközi-tengeren készültségben. Angol repülőgép-anyahajók és más tengeri egységek útban a Mediterráneum felé. Szovjet hajók vonulnak át a Dardenellákon. A Szovjetunió feltétel nélkül az arab országokat pártfogolja – de csak politikai téren. Johnson is nyilatkozik: Amerika nem kíván fegyveresen beavatkozni, de semlegességét klasszikus semlegességnek tekinti, az anyagi és politikai segítségre kész.
Az agresszor és a megtámadott, a kis országok függetlensége, a három millió a nyolcvan millió ellen – új problémákat vet fel a nemzetközi diplomácia és a szabadság igazi védelmezőinek kérdésében.
Pali feltételezése: amerikai diplomáciai fogás, annak bebizonyítására, hogy a SZU a nacionalista mozgalmakat is pártfogolja, ha az taktikai szempontból kívánatos.
Az ENSZ – mint a Népszövetség. Sóhivatal. Tehetetlen. Húzza az időt. Taktikázik, fél, impotens. U Thant is támadják: miért vonta ki az ENSZ katonaságot a ghazai övezetből. Ő védekezik: Egyiptom kérésére vonultak be, az ő kérésüknek eleget téve ki kellett vonni a csapatokat. Látszólag mindkét érvelés helytálló.
A bpesti adó híreiből próbálunk következtetni az otthon értünk aggódók hangulatára. Vajon E. sír-e? Hát az anyák? „Kellett nektek, kellett nekik kimenni? Nem volt nekik elég jó itthon?”- szinte hallom a hangokat.
Ahova Fallerék megérkeznek: ott szezonvég lesz…

Kedd, 1967.június 06.

Reggeli hírekben semmi különös. Délelőtt Dispan ad elfoglaltságot: felesége terheléses vércukrát és RN-jét csinálom. Az algeri adó szerint az EAK csapatai 20 km-re állnak Tel-Avivtól. A helybeli újság hosszú listát közöl a betiltott könyvekről, filmekről, lemezekről… Kísértetiesen emlékeztet ez a módszer a Kolozsváry-Borcsa Mihályok és társaik „kultúrpolitikájára”. Már csak a könyvégetés hiányzik… Sartre is tiltott szerző lesz…
A fényképezőgépet megjavította a Maternité röntgentechnikusa. Egy kis rész eltörött – mondja. Hajnali egyik szerelte… Szóval 40 dínárba kerül…
Nyugatnémetország 20.000 gázmaszkot szállít Izraelnek. Semlegességét nyilatkozza – de emberbaráti segítséget nem tagadhat meg a szenvedőktől. Az ideológiai frontok egyre bonyolultabbá válnak…
A legmegdöbbentőbb a „szent háború” jelszavának felbukkanása. A kollektív hisztéria tudatos felkeltése és szítása, a fajgyűlölet engesztelhetetlen, bár némileg leplezett szítása. Spengler, Spengler: „egyre vadabb és barbárabb kultúrák korszakai következnek…” És P.Laci keserű gondolatai: az emberiség rosszindulatú daganat az élők világában – előbb-utóbb el kell pusztítsa magát az életet is a Földön…
A huszadik század az emberi történelem legembertelenebb századává válik. A koncentrációs táborok és a szibériai katorgák borzalmai után  Korea, Vietnám, Kína – és most a fellángoló arab nacionalizmus, a világszerte újjáéledő antiszemitizmus – és mindezek mellett és mögött olyan bonyolult relációk, hogy az Igazság, a Jog, az Emberi Értelem és a Humanitás régen sárbatiport és meggyalázott eszményeinek még csak körvonalait sem lehet már sejteni a füstölgő városok és a vérgőzös szólamok sötétjében…
Kína az arab országok igazságos háborúja mellett száll síkra.
Állítólag amerikai és angol egységek bombázták a szuezi övezetet.
Izraeli erők Szuez felé nyomulnak előre.
Déli és koradélutáni hírek újat nem mondanak. Eschol a SZU-hoz fordult: értsék meg helyzetüket és segítsenek helyreállítani a békét. A történelem is aszerint ítéli meg a SZU-t, ahogy ebben a krízisben állást foglal…

A kicsik és gyengék menedéke: hivatkozás a jogra, igazságra, történelemre – mindazokra a szép és nemes ideálokra, amelyeket az erősebb oly ritkán vesz tekintetbe…
Anyám május 31-én írt levelében még semmi aggodalom. Vajon a posta késni fog? Élérnek-e minket az otthonról küldött üzenetek? És mikor tudjuk mi megnyugtatni őket?

 

* Különös érzés ennyi év múltával Apám olyan szövegét olvasni, ami nem vers, nem történet, nem szakmai tanulmány, nem levél. Valami olyan írás ez, amit a kényszer, a jelen pillanatainak átélését megörökítő vágy gépeltetett le vele. A máskor bő lére eresztett, hosszú körmondatos, de bonyolultságában is világos logikájú stílusa mennyire rövidül, mennyire  leegyszerűsödik,és válik összefoglalóvá  a mondanivalója. Mert az aktualitással mindig a gyorsaság, a határozott cselekvés és a profizmus lépett nála előtérbe. Ezért is volt olyan  szeretnivaló, ha türelmetlenségében a"Tovább!" és a "Folytasd!" kérően kedves "parancsait" kimondta:). Ezért volt olyan jó orvos - is.
Elgondolkodtató, vajon internet, percrekész média és infóvilág híján hogy látta át a dolgokat? És mikor is ért rá? Felszedni az értesüléseket, elgondolkozni felettük, majd egyéni véleményt alkotni? Miközben zajlott az élete, lefoglalta a rengeteg munka a laborban, intézkedett és tette, csinálta "ezerrel" a dolgait, mint mindig....

ORPHEUS BÚCSÚZIK

Eurydikém, fordítsunk a legendán:
más a Végzet – Orpheus búcsúzik.
Borítsd, szerelmem, sötét köpenyed rám,
be kell, hogy járjam Hádész útjait.

Nincs már szükségem lantra, fuvolákra:
beteg vagyok, rekedt az énekem.
Nem ment meg már semmilyen dal varázsa,
mást terveztek az istenek velem.

Ladikjába szállt, készülődik Kháron
– s hiába mondanám, hogy nem megyek,
de még utólszor felragyogni látom
az égen arcod – és szerelmedet.

1985.04.19.
Belklinika

Richard Barnefield:

THE NIGHTINGALE

Így esett egy szép napon,
hűvös május hajnalon:
lombsátorban ültem én,
árnyas mirtusz rejtekén.
Minden állat vígan volt,
fű zöldellt, madár dalolt
s a virágzó kert zugán
nem sírt, csak a csalogány
és – mert minden elveszett –
szívét tüske sebzi meg.
Hallván zengő gyászdalát,
fájdalom járt át meg át,
fáj, fáj, fáj – így zengi szét
tiru-tiru-énekét
s hallván hogyan sír szegény,
könny gyűlt pillám peremén,
mert míg így zeng bús dala:
újult szívem bánata.
Ó, gondoltam, mindhiába,
kínod vigasz úgy sem várja,
érzéketlen fák nem hallnak,
állatok nem vígasztalnak.
Pandion király halott,
száz barátod elhagyott,
énekel sok madár-társad
– őket nem gyötri a bánat –
Épp így társad én, madár,
kínom vigaszt nem talál.

Most olyan bejegyzés következik, ami afféle off lesz. Mert nem Apáról szól, hanem inkább rólam? Mit is beszélek, hisz Róla is persze…
Meg a gyászról, a hiányról, a váratlan és 26 év után is eleredő könnyekről, a hirtelen feltörő zokogásról. Arról a kitörölhetetlen érzésről, ami, (hiába szajkózzák vigaszul, hogy majd az idő megold mindent) a fájdalommal rokon, csak sokkal lélekbemarkolóbb, kínzóbb és leküzdhetetlenebb. Ha ránktör, mégis örülünk. Hogy még mindig tart és ez jó. Mert ragaszkodásunkat, nem múló szeretetünket igazolja.
Takarítottam, ragyogó napsütésben, kitárt ablakokkal köszöntve végre a tavaszt. Zene is kell ehhez, hát szólt valami CD közben. Miért is jutott eszembe, bekapcsolni a gépet? Belemagyarázni tudnék mindenféle okot, talán a tudatalattim vezérelt, vagy mi :). A lényeg, hogy meghallgattam a Les Préludes-öt, nem épp áhítattal, porronggyal ügyködve közben. Aztán eszembejutott, mi is az, amitől még jobb kedvű leszek. Ami olyan vidám, és annyira szeretem és olyan, de olyan rég nem hallottam. A mi modern világunkban nem kell lemezt előkeresni, lejátszót bekapcsolni, ráilleszteni a tűt, csak pár klikk és kattintás, hogy felcsendüljön a kívánt zene. Így volt ez Dvorák Humoresque-jével is. Vagy 3-4 felvételbe hallgattam bele, mire valamennyire megelégedtem az előadásmóddal. Mert nekem az a régi, kopott lemez az igazi, az szárnyal és röpít és az az igazán dinamikus, az a No.1. Na jó, sebaj, megfelelőt választottam azért, mert mégiscsak szíven találhatott, a dallam életre keltette a múltat. És én bútorfényező flakonnal a kezemben, zokogtam. Nesze Neked vidámság-fokozó.
Nem tudom, mióta ismerem a Humoresque-et. Már nincs, aki megmondja, voltam-e pár éves, vagy csak pár hónapos, mikor először játszotta le Apa nekem. Biztosan vezényelt is hozzá, mint mindig :)
És most, ennyi év, ennyi évtized után is ugyanúgy szeretem ezt a melódiát. Érte is. Hiába nincs már itt, és bár nem simogathatom meg az arcát, nem hallhatom a hangját, itt van velem.

Azért elkészültem, kitakarítottam, még a szívemet-lelkemet is kicsit. Mert az se árt néha könnyekkel tisztára mosni…

BUONAROTTI-SZONETTEK

21. IL VECCHIO

I.
„Con tempestoso mar per fragil barca”

Álmodtam hajdan csodás kupolákat
s lázas agyamban roppant víziók
kavarogtak: nem-földi látomások
hangját hallgatva hirdettem a szót.

Angyal és démon viaskodott bennem
s míg figyeltem az égi jeleket,
hátamon púp nőtt és megöregedtem:
sebet ütött szívemen sok szonett.

Indulok már a végső kikötőbe,
ahol kimondják az ítéletem.
Vezess, te angyal, hulló sorsom őre,

kinek nevét nevemben viselem.
A lélek már a sors szándékát érti.
Ne pinger ne scolpir fia piu che quieti.

 

22. LA NOTTE

II
„Caro m’é ’l sonno e piu l’esser di sasso,
mentre che ’l danno e la vergogna dura”

Üzentél nékem, Gianbattista Strozzi,
aki az Éjt ellenem vallatod.
Te is tudod jól, hogy megfutamodni
lehetne bár - de én nem akarok.

Ha menekülök: csak a hallgatásba,
a szenny s a rontás esztelen korát
úgy élve túl, hogy szép vértanúságra
ne hurcoljanak el az ostobák.

Minden művem magamból szakítottam,
a sors szobrászként vésett, kalapált
- s torzó lettem. Éjszakában lobogtam:

álmom őrzi már csak a fáklyaláng.
S amit elkezdtem már építeni?
Jön egy Bramante és befejezi....

 

23. ALLO SPIRITO DI MICHELANGELO
III.
„Conosco ben quant’era d’error sacra;
ch”errore é ció che l’uom quaggiu desia”

Álmodtam, mint te, hajdan kupolákat
s látogattak nap mint nap víziók.
Lidércet hittem égi látomásnak:
hittem – s hirdettem az igét, a szót.

Lehet, hogy kísért valamilyen angyal,
de a sátán még ma is megkísért.
Viaskodom hát vélük és magammal
- de győzelemnél több a vereség…

Most itt állok a hulló alkonyatban,
végignézve éveim dombsorán
s immár tudom: semmi sem múlhatatlan.

Nem vigasztal Biblia, sem Korán
- és hozzád szólok már csak, ha szavam van,
szép vereségem, holt Vittoriám.

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

VERS, CÍM NÉLKÜL

Dédelgetlek szívemben, szép ajándék,
mint virágát a száradó faág.
Lásd: utamon már elfekszik az árnyék
és a rigó tán utolsót kiált.
Ki tudja, vajon mennyi tavasz vár még
s van-e út, melyen hozzád eltalálnék?
Némán bókolnak a peóniák.

Kertemnek sűrű bodzaillatában
régmúlt tavaszok megkísértenek.
Vigasztalásra nem hiába vártam:
téged küldtek nekem az istenek,
hisz szemeidben annyi ragyogás van,
amennyit meg sem érdemelhetek.

Égboltomon szivárvány nevetésed,
az ég kegyelmét záporozza rám,
visszaidézi még a gyermekévek
napsugarát éveim alkonyán.
Ha egyszer majd az út végére érek,
te ints ott búcsút, drága unokám!

Medzsid apó talizmánjáról

Sok-sok évvel ezelőtt, lehet ennek talán már száz éves is, élt Afrikában, a kabil hegyek között, egy nagy-nagy erdőben, egy nagyon öreg, ráncos, barnabőrű apóka, Medzsid apó.

A magas hegyek között már nagyon régen ezüstöt találtak az ottlakók. A bányákban talált ezüstből mindig vittek egy keveset Medzsid apónak is, aki csodálatos ügyességgel formálta a fehér fémet. Ékszereket kalapált belőle és a tengerparton élő halászoktól szerzett piros korallal díszítette a karkötőket, nyakláncokat, függőket, fülbevalókat, bokapereceket.

Medzsid apó egész évben dolgozott, de különösen sok volt a dolga ősszel és télen. Közeledett a máshitűek, a gyaurok nagy ünnepe, a Karácsony. Ilyenkor messze földről, nemcsak a szomszéd Tunéziából és Marokkóból, de a tengerentúli Spanyolországból, Franciaországból, Hollandiából és Angliából is eljöttek Medzsid apóhoz a kereskedők, hogy megvásárolják ékszereit. A kabil ékszereket szívesen ajándékozták egymásnak az európaiak.

Egyik decemberben nagyon hideg volt a tél. Méteres hó borította a kis berber falucska, Tizi-Ouzou körül a keskeny hegyi utakat. A szél, mint hatalmas orgona, búgott az évszázados fenyőkön. De a kereskedők ezidén is eljöttek Medzsid apó ékszereiért. Mindent megvásároltak tőle.

Amikor az utolsó távozó szán csengője is elhalkult a hidegfényű csillagok alatt, Medzsid apó fáradtan nézett körül kis műhelyében. A szoba egyik sarkában, az ajtórésen át beszökő széltől imbolygó lángú mécses fényében, hirtelen megcsillant valami. Egy borsószemnyi ezüst. Medzsid apó szeretettel hajolt le érte. Fáradtan és kimerülten, de az ihletett mesterek alkotó lázával fogott hozzá, hogy a parányi ezüstszemcséből ékszert kalapáljon.

Úgy gondolta: szerencséthozó ékszert, talizmánt formál belőle. Alakját, a ferde négyszöget, az arabok szerencsecsillagzatáról, a Dél Keresztjéről mintázta. Talált még egy picinyke koralldarabkát is: azt illesztette a közepébe. Volt sárga festéke, olyan sárga, mint a Szahara homokja; és kék zománca is, olyan kék, mint a nyári tenger kékje Algéria partjainál. Ezzel színezte a talizmánt, aztán fáradtan nyugovóra tért.

Halk kopogás riasztotta fel álmából. Nagy, fekete kendőbe burkolt asszony állt kinn a hideg télben, kislányával. Eltévedtek az erdőben, bebocsájtást kértek.

Medzsid apó teát főzött a didergő vendégeknek, a teát friss fodormenta-levéllel fűszerezte. A fodormentás teától hamar felfrissültek az éjszakai vendégek. A kislány sem volt már fáradt. Csillogott nagy, dióbarna szeme és érdeklődve nézett körül a kis szobában. Egyszerre csak meglátta a finom kis ezüst ékszert, Medzsid apó talizmánját. Vágyakozva nyújtotta ki felé párnás kis kezét.

Medzsid apó nagyon jószívű ember volt. Nagyon szerette a mesterségét, a szép ékszereket – de még ennél is jobban szeretett örömet szerezni másoknak. Felállt hát, kezébe fogta a piciny kis ezüst négyszöget, aminek közepén ott villogott a piros korall és a kis Fatimának nyújtotta, ezekkel a szavakkal:

„Neked adom, kislányom, ezt a talizmánt. Akinek ez a tulajdonában van, az szerencsés ember lesz, mert szeretet költözik a szívébe. Szeretni fogja a jót, a szépet, az embereket, az állatokat, a felhőket, a virágokat, a pillangókat és a gyermekeket. Apróságoknak is tud majd örülni – és nagyon sok jót fog tenni életében.

De ne légy önző, kicsi Fatima! Nem szabad, hogy ez a talizmán több mint 10 évig legyen nálad. Tíz év múlva, ilyenkor, Karácsonykor, add oda másnak, aki megérdemli, akit szeretsz. Mondd el neki is ezt a történetet.”

Így került Medzsid apó talizmánja a kicsi Fatimához, aki megtartotta a tanácsot és tíz év  múlva továbbadta, hogy a jóság sokasodjon a világban.

Nekem egy nagy, barna szemű, törékeny kis öregasszony, Akila adta, tíz évvel ezelőtt, Algériában.

Én most neked adom.

Vigyázz rá nagyon – és tíz év múlva, Karácsonykor add tovább.
Meséld el annak, akinek továbbadod, a karácsonyi mesét:
Medzsid apó talizmánjának történetét.

C-MOLL KERINGŐ

Futamai felejtett valcereknek
Pereg a könny      A rím      A percek
Nem hozza vissza soha senki már

Refrénjei borongó dallamoknak
a horizonton még tán fellobognak
Nem keringő ez      Korál      Madrigál

A szív sebei jaj lassan hegednek
Mi volt értelme mondd az életednek
És erre gyógyírt senki nem talál

Ha már nem szeret senki szerelemmel
ugyan miért      Meg is halhat az ember
Tovább kínlódni nincs értelme      Kár

Fogoly a szív a bordák börtönében
és tudja jól hogy nincsen már remény sem
Csak csapdos verdes mint egy rabmadár

De jó is lenne szabadulni már

Záróakkord dübörög      A halál