Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

A lélek éber 1945-1946 bejegyzései

A ciklus versei

A KÓBORLÓ SZONETTJE

Tapostam bérceket és utak árkát,
bolyongtam szerteszét, szabadon, hontalan,
a hűvös szellő berzenkedve járt át
s dalom zümmögtem én, vidáman, egymagam.

Nem féltem a kihunyó fénysugártól,
a felkelő nap volt szimbólumom
s hol árnyas erdőn boldog csalogány szól
utánam nem maradt epedő rajzú nyom.

S bár bebolyongtam minden horizontot,
kóbor hajót, nem várt sehol nyugodt rév,
míg végre nálad, kedves, megpihentem.

Nem voltam sehol és soha boldog,
de most minden utam emléke ott ég
varázsos fényű két sugár szemedben.

PANASZ

 

Ragyogni vágyol – s nincs, ki rádtekintsen,

csókolni – s nincs, ki ajkát felkínálja,

kalandra – s életedben semmi nincsen.

Hiába égsz: magába hull a máglya.

 

Szivárványt néznél – szürke ködbe rejti

előled magát a drága nap,

tekintsz tükörbe – arcod elfelejti

és jel utánad semmi sem marad.

 

Oly idegenek emberek és tárgyak,

élted köröttük úgy kering tova

mint forgószélben fonnyadt őszi lomb.

 

Titkuk megtudni nem fogod soha,

mert nincsen szó, hogy titkukat kimondd

- az égi tűz benned hiába lángol.

 

S ha elmégy majd és őket itthagyod

- sírod felett a sápadt csillagok –

élnek tovább s nem érzik, hogy hiányzol.

 

(1944)

RÉGI KÚT

 

     Látod: esténként erre jöttem el.

A kútnál pár percre megálltam és felnéztem

a vakító fényű csillagokra.

                                         Fiatal voltam

és szerelmes. A meredek út előtt megpihentem

és lehajoltam a vízsugárhoz

pár hűsítő kortyért. Ilyenkor a kedves

csókjaira gondoltam, nedvesen fénylő

ajakára, meleg karjaira és a víz jóíze

csókja ízével számon elvegyült.

 

      Már régen jártam erre, az út sem a

régi többé: pár új ház egészen

más képet ad a térnek. Zavartan

hajlok le: talán a víz még felidézi

hosszú évek távolából szerelmesem

rég kihűlt csókjait és gondtalan

éveim csillagát: tündér ifjúságomat.

 

1945

ALKONYI DAL

 

Lánglila alkony a réten

lépked az úton a bú

futkos a szél a sötétben

szádra futó tüze fú

Érzed a bőrödön át a

friss csudajó remegést

szived is szűk odujában

zengi az égi zenét

 

Lobban a nap tüze már a

bérceken ül a sötét

Lassan a völgyre leszáll a

mákonyos éji lepelét

hinti a hold Sugarán száll

vigaszod égi varázs

Sugdos a szélnek a nádszál

Érzed az éj mi csodás

 

Kél a szívedből az emlék

ringva a dal remegő

Száll a szívedből az emlék

lengve libegve elő

Kedvesedet piros ajka

íveit látja szemed

Ím ez a dallam a múltba

vissza a múltba vezet

 

Két szeme hogyha idézed

csillog a fellegen át

Hogyha a hangja zenélhet

zümmög ezüst szerenád

Egyszer a teste tiéd volt

szíved a szíve felett

Isteni este de szép volt

Ezt soha el ne feledd

 

Kincsed a csókja Felejtsd el

hogy tüze már kialudt

és a szívedbe le rejtsd el

hunyt parazsát a hamut

Rejtsd a szíved közepébe

óvja vigyázva kezed

tartsa takarja be félve

mert ez a múltba vezet

 

Mint zene kél ez az emlék

lágyan a lanton a húr

dallama Őrzi füled még

Csókjainak tüze gyúl

ajkadon és a virágok

illata míg betemet

rémlik a réten ott látod

lejteni kedvesedet

 

Kéken a tó tükörén és

zölden a nád s fa között

libben a lápi lidérc és

táncol a hajnali köd

Látod amint lila lángként

tónak a tükre felett

távoli tünde varázsként

kedvesed ajka nevet

 

1945

A LÉLEK ÉBER

 

A déli nap bomlasztó lángolása

a kőfal árnyán most még itt remeg.

Kilobban lassan már a nyár varázsa:

homály és árnyak vonzzák szellemed.

 

Feloldja léted s téged is felold a

határtalan és illanó idő.

Szerelmeid felett, miként a rózsa

az emlék illatos virága nő.

 

Már nem kalandra, csak békére vágyik

a szív, lassúbb a régi, friss ütem.

A feledtető nyugalom csodáit

kívánja, melytől végképp elpihen.

 

A lélek éber. Esti szél ha rezzen:

érzi, ez távoli, titkos üzenet.

Hívó jelet lát fenn a fellegekben

s az Alkonycsillag néki integet.

 

1945