Akit a rigók elkísérnek...

Faller János emlékére

Párbeszéd 1976-1981 Faller János - (Faller Andrea) bejegyzései

versek és válaszok

AZ EMLÉKEK MEGVÉDNEK

 

Nem hiába kiáltok.

a visszhang még felel.

Legyen örökre áldott,

ki vissza-énekel!

 

Amikor tegnap este

olvastam versedet,

éreztem: „Nincsen veszve

még minden, hisz szeret!”

 

Vigasztalás volt nékem

szelíd-szép válaszod,

megértem, hogy miért nem

lettem kitaszított.

 

Nyitogatják az évek

sorra kapuikat,

és más csillagok égnek,

mutatva más utat,

 

másképpen szól az ének,

és másképp cseng a rím,

de Te talán megérted,

hogy az emlékeim,

 

amiket gyűjtögettem

egy fél századon át,

elmondják majd helyettem,

mi volt az ifjúság.

 

Te érted tán, miért lett

ilyen az életem

- s Te érted, hogy Teérted

vállaltam szívesen.

 

Felidézi az ének

múltunkat, múltamat.

Az emlékek megvédnek

- s holtomig így marad…

  

Székesfehérvár, 1981. júliusa

 

Válasz

 

Verset nem írtam évek óta már,

hisz szomorú sem voltam rég.

De ilyen bús-borús sorokra

hadd válaszoljak.

Csak így, rímtelen-ráncbaszedetlen.

 

Elfut előttem ez a negyedszázad,

az életem.

Szamócaillat száll az évek felett.

Emlékek, képek, színek forgataga:

vadvirágos rétek, estike-illatú éjek,

buzogányok bársony-kalapja, törökszegfű bíbora,

ablakomból a Zengő kékje,

bokasuhintó kamilla-fejecskék,

tigrisbundájú dongók, méhek duruzsolása,

tavaszthozó mandulavirágzás.

 

Varázslatok, csodák –

gyerekkorom gyönyörűségei.

 

Vérehulló fecskefű virágzik a templom alatti köveken,

hajnali harmatban gázolunk,

motorozás lefelé gurulva Kövestetőről…

No meg „az alma szép”,

uborka Novaja Zemljáért,

Chaperon Rouge és a sok sziget,

Szumátra, Jáva, Borneó, Celebesz.

Gyűlnek az emlékek körém.

Hullámok hátán „kis barátom” hozza őket:

               a Napsütötte Évek!

Narancsszín-hajnalok hazája, Algéria.

 

Igen. Én változtam csak.

Dundi gyerekből anya lettem.

Téged úgy látlak, deresedő halántékkal,

mint régen, ahogy mesélsz:

okos Odüsszeuszról, aranyalmáról,

trójaiak, görögök sorsáról,

Nyusszancs Baltazárról, Boldizsárról

és Tobler Tobiról.

 

S aztán a kamaszkor –

ki szereti Babitsot,

s vajon Aragon vagy Apollinaire az első?

 

Megadhatom-e, ha nem is ugyanígy, ugyanezt,

a kislányunknak?

Fehérvár szép.

De hol van itt rét, sárkányt eregetni?

Patak, ahol rákászni lehet,

s napraforgót szedni, pipacsot, búzavirágot?

Mit adhatok majd én neki?

Magamból azt, amit én kaptam – Tőletek.

 

Azt mondod, megbocsátás.

Nem értem.

Hogyan bocsássak én meg?

Csalódást okoztam,

s ha nekem jobb is így, biztosan fájt.

 

Hiszen tudom már,

mennyi mindent vár az ember,

ha gyermeke születik.

Hogy majd minden álmát-vágyát Ő valóra váltja!

De hidd el, boldogabban élek így.

Ugye ez a fontos?

S őrzöm a békét,

most már csak a magam békéjét,

s ameddig tudom, Orsiét.

Aztán ő is felnő,

elragadják tőlem az évek.

Hát mondd, ez miért szomorú?

Magadra maradtál?!

Én tudom, nem így van.

 

Ez a versféle irkafirka napokig készült.

Ha Orsi alszik, akkor van időm.

Ha felébred, játszik, vele kell lennem,

beszélni, mesélni sokat,

elmondani mindent a világról,

erről a nagy-nagy csodáról.

Látod, ilyen a szülő-szerep,

örökül kaptam Tőled, Tőletek,

folytatni kell.

 

(S hogy vidámabb legyél, mesélek Neked is, egy kis mesét,

régen tanultam, valahogy így:

 

„Egyszer volt egy kicsi bolt,

fogkefét is árultak ott,

de a fogkefe elfogyott…”)

 

1981.július13-17.

 

AVE ATQUE VALE

 

Istenhozzádot hogy is mondjak Néked?

Gazdagabb volt Veled az életem.

Fölénkhajoltak lombosodó évek

- s éveim számát Véled felezem.

 

Fáradt agyam laterna magicája

képvásznaimra, lásd, miket vetít:

ülünk hátul, házunk hűs udvarában

s nézzük augusztus csillagképeit,

 

 

 

a Sarkcsillagot, a Cassiopeiát,

a hétcsillagú Göncöl szekerét,

méregetvén, ahova szemünk nem lát,

a jövendőt, mely bizonyára szép;

 

Kövestetőn a sátrak újra állnak,

és a tábortűz könnyű füstje száll,

epresed körül lopakodó árnyak

csapata gyermek-lépteidre vár;

 

a sorsunkhoz szimbólumot kínáltak

az utak: kanyart, sziklást, meredélyt,

de mi vállaltuk, mi voltunk a bátrak,

tudtuk és vállaltuk a veszélyt;

 

a hóhullásban feldereng Bakóca

és a szánkóban egy dundi gyerek,

aki meséli: füstöl a ló orra

és odahozza nékem Eriket;

 

és valahonnan felrepül egy sárkány,

kiszáradt-medrű tó partjára hull,

 felhők között kifeszül a szivárvány

s egy szőke kislány színeket tanul,

 

képeskönyve a rét és a virágok,

pirosak, kékek, sárgák és lilák

- s én véle együtt mindent megcsodálok,

mert csodálatos az egész világ…

 

Együtt szerettük második hazánkat,

a Nagy Kalandot együtt éltük át,

s bár utamon sokasodnak az árnyak,

napfényben látom még Algériát,

 

sós tajtékát baráti tengerednek,

kaktuszt, pálmafát, bougenvilliát

- s az alkonyat csontvárys fénye reszket

a gorge felett, mint lidérc-lila láng…

 

Settenkedik felém az emlék, rámszól,

úgy suttog, mint a régi balladák

- s a philippevillei álom-vitorlásról

újra hallom a rézharang szavát…

 

Rigófüttyöt idéző verseimre

milyen vigasztalás volt válaszod!

Kiáltottam – s visszhang jött, rím a rímre

- akkor lehettünk volna boldogok…

 

S az Erkel utca délutáni fénye,

ahová hajdan, régen hoztalak…

Olyan régen volt ez, mint a mesében,

s most, hogy elmentél, már legenda csak…

 

Negyedszázad múlt el immár azóta

és a kislányból asszony lett, anya.

Már mindkettőnk már dallam hallgatója:

érlelt az idő negyedszázada.

 

Beleszoktam, kudarcaimmal hálni,

napjaimtól sem várok már sokat.

Szitok vagy siker, jöhet immár bármi,

nem leszek boldog – s boldogtalanabb.

 

Megéltem már egy emberélet hosszát,

szaporodnak rajtam az évgyűrűk,

meg is jártam néhány gonosz Canossát,

s nem az vagyok már, aki visszaüt.

 

Ilyenné lettem. Keserűvé érlelt

néhány csalódás és maga a kor.

Nemesítettek hűvös pincemélyek,

de nem lett aszú, bár leforrt a bor.

 

Alázatra tanítanak az évek

és nehéz lecke lesz ez énnekem,

mert lázadáshoz szokott ez a lélek

és nem szelídül könnyen énekem.

 

Így távolodsz hát lassan az időben,

mint régi énem, mint az ifjúság.

Csupán az emlék marad meg időtlen

s kongatja felém szép harangszavát.

 

Virágok hullnak, hullnak szakadatlan:

az istenhozzád szirom-szavai.

Az én bűnöm, ha magamra maradtam

és ha kedvem már nem a hajdani.

 

Kicsi Lányom! A növő zűrzavarban

maradj ember, próbálj kitartani!

És szívedben, ahol tán nem harag van,

próbálj apádnak megbocsátani…

 

Székesfehérvár, 1981.július 1.

 

 Válasz a hajnali rigófüttyre

 

   Hiába próbálnám versbe faragni,

te kis rigó,

hogy sok mindent kifelejtesz hajnali énekedből,

veled rímben a versenyt felvenni úgysem tudnám.

 

   De hadd mondjam el:

nem csak az emlékezés marad meg az ifjúságból,

nem csupán a Réka-patak, a fák, a madarak,

nem csupán a sok apró mozaik-darab,

megannyi elmosódó kép, rajzolat,

évszakok színes köpenye, hegyek és tájak,

itthoniak és távoliak;

 

marad valaki az átadott délibábok, meg-nem-talált varázsigék

tovább-keresője, hajnali rigók hű figyelője,

ugyanazokkal az emlékekkel, álmokkal,

 

s te, kis rigó, te fáradhatatlan,

húsz év múlva újra ismételheted éneked: - nekem!

 

       „Emlékezz!

                A fák, a madarak

                jelképezik még ifjúságodat!”

 

Hiszen ugyanazok a hegyek ringattak álomba engem is,

ugyanazok a hókabátos ezüstfenyők álltak őrt a télben,

ugyanaz a szénaillat szállt a réten,

ugyanaz a pipacshad, búzavirágok éjszín-szempillái,

ugyanazok a lángnyelvű kardvirágok lobogtak a kertekben,

ugyanaz a törökszegfű-sereg,

s a bougenvillia,

                       később, messze innen,

 

ugyanazokat a bajszos parasztarcokat,

fejkendős vénasszonyokat láttam én is gyerekkoromban,

ugyanaz a burnuszos-fezes arab világ ámított engem is,

örök emléket-honvágyat égetve szívembe,

 

ugyanazoknak a meséknek, álmoknak világa nevelt fel

    - regék, mítoszok, istenek, Odüsszeia,

ugyanazok az eszmék világították be utamat

    - költészet, szerelem, igazság,

ugyanaz az augusztusi estike-illat áradt szét a ház körül,

ugyanazokat a csillagképeket bámultam révedezve

    - Göncöl, Cassiopeia,

 

és sorolhatnám oldalakon át,

mi közös bennünk,

miért ugyanaz a rigódal szól majd hozzám is,

évtizedek múlva –

 

S csak egyet kérek, te kicsi rigó,

ha majd nekem lesz gyerekem,

fogadják őt is úgy a völgyek, a hegyek,

mint apát és engem gyermekkorunkban,

 

hadd értse ő is hajnali éneked,

hadd gyűjtse ő is úgy az emlékeket,

s szeresse mindazt, amit a fák, a madarak világa ad nekünk.

 

S maradjon olyan ez az ország, mint amilyen nekem volt,

maradjon minden rendben a helyén,

 

- és ne legyen hósapkája a tulipánnak,

és ne borítsa hó a virágzó orgonabokrokat!*

 

1976.

  

(*76 májusában sok hó esett, ráfagyott a nyíló tulipánokra, roskadoztak a hótömeg alatt a virágzó orgonabokrok)

 

HAJNALBAN, HATKOR

 

Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó:

 

„Emlékezz! Ami szép volt, ami jó,

a maradandó és a nem-múló,

romolhatatlan s olyan egyszerű

mint fán a gyümölcs, réteken a fű:

mind hozzánk köt.

                              Fák és madarak

jelképezik még ifjúságodat

és ami voltál, azt a gyermeket

megőrizték a völgyek és hegyek.

 

Emlékezz! Jött s múlt mennyi szerelem

s te nem törődtél mivelünk, velem,

pedig hirdettem – és hány hajnalon! –

hogy mulandó a hír s a hatalom

s bár felvázoltad, ki sem fejti meg

a képletet, mely rejti életed.

 

Kergettél, bolond, délibábokat,

pazaroltad az arany napokat.

Kezed közül kihullott, ami szép,

de nem találtad a varázsigét.

 

Kincset kerestél, ami sose volt

s bár a szerencse is hozzád hajolt,

most, hogy közeleg már a számvetés,

most döbbensz rá: a sok milyen kevés…

 

Mit őriztél meg? Csak emlék maradt:

kamaszkorodból a Réka-patak,

mohák és zuzmók tündér-csillaga,

lekaszált rétek széna-illata;

 

páfrányok kardja, tűzliliomok

lángnyelve, mely a kertekben lobog;

az akácvirág és az orgona

megsebzett szívre hulló balzsama;

 

fátylas hegyek a szivárvány mögött;

lepkék szárnyára rajzolt örömök;

tavasszal feslő barkák bársonya,

a csipkerózsa és az áfonya,

 

fecskék csivittje, a pacsirtaszó,

ezüstfenyőkön vatta-puha hó;

kerítésen vadrózsák sortüze,

a leánderek lila őrtüze;

egy régi dal, mit a hullám dalol,

távol partokon, messze valahol;

szikkadt alfa-fű, kopár hammada,

szél-kuszált dűnék, ködös Kerrata;

 

Ziamában a Holtak Szigete,

s egy virág, melynek nincsen neve se;

régen elhervadt leánymosolyok,

augusztus-éji hullócsillagok;

 

vérszint villantó, kivont kardvirág,

szél-zokogású, ó litániák;

csillagképek az őszi egeken,

sohasem-volt s nem-múló szerelem;

 

fába vésett, régen heges szívek –

 

gyűjtsd össze már az emlékeidet!

 

Még várunk rád. De nincs már sok időd.

Légy hát olyan, mint voltál azelőtt:

játékos-kedvű, dacból daloló,

szívvel lázadó, szóval lobogó!”

 

Hajnalban, hatkor, így szólt a rigó.

  

Balatonkenese, 1976. augusztus